Avagy marokkói kalandjaink kezdete, kultúrsokk és egy erős érzés, hogy itt bizony tényleg minden más lesz. Kezdjük ott, hogy már megvettük a kompjegyet, amikor észrevettem, hogy egy fogtömésem elrepedt. Ekkor Marbellában voltunk már, és január 2-a lévén azt gondoltuk, hogy minden nyitva lesz, mint otthon. Hát nagyot tévedtünk, mert Spanyolországban ez valami ünnepnap, legalábbis ezt mondta a sürgősségi kórház recepciósa. Úgyhogy a tervezett nagybevásárlásnak, és a fogorvos keresésnek ezzel lőttek. Még az a szerencse, hogy Algecirasból Ceutába érkeztünk a komppal, ami egy kis spanyol csücsök Afrikában. Így a Ceuta-Marokkó határátkelést lényegében addig tolhattuk, ameddig nem sikerül ezt elintézni.
Január 3-ára szólt a jegyünk, de volt egy kis kalamajka a foglalással is. Directferries-en vettük meg a jegyet az én telefonomról. A galibát igazából én okoztam, mert rákattintottam valahol, hogy Ákos nevét automatikusan kitöltse, és nem ellenőriztem utána az adatokat. Így a visszaigazoláson láttuk csak, hogy Ákos neve szerepel kétszer (Mr és Miss verzióban). Amilyen gyorsan csak tudtuk módosítottuk az online felületükön, de vannak módosítások, amit ellenőrizniük kell, nem módosul magától a rendszerben, hát ez is ilyen volt. Mivel újév volt senki nem dolgozott, így nem is módosult, ezért 3-án még bementünk az algecirasi kikötőbe, hátha találunk valami megoldást erre. Szerencsére itt a mindösszesen 2 nyitott pultból az egyikben a mi hajótársaságunk szuperkedves alkalmazottja ült, és pikkpakk lemódosította nekünk, bónuszban pedig a jegyet is kinyomtatta. Ja, és mindezt ingyen. 🙂
Szóval január 3-án átkompoztunk Algecirasból Ceutába. A kompra feltolatáskor is volt egy kis izgalom, mert egyrészt egy mini hídon kell átkelni a kompig tolatva a sötétben. Másrészt bent irányítanak, de mondták, hogy jó szorosan álljunk, úgyhogy kicsit nekitolattunk a mögöttünk álló lakóautónak. Egy pillanat alatt leizzadtunk, hogy összetörtük azt a kb 40 milliós lakót, de szerencsére semmi baja nem lett, a tulaj is leellenőrizte, huhh! 😀 Ja és amúgy nem kellett volna annyira rácuppanni, mert utánunk senki nem jött már és a raktér kb negyede volt csak felöltve…
Na de a lényeg, hogy megérkeztünk és 2 nap alatt sikerült is elintézni, hogy visszatömjék a fogamat, így 4-én délután átkeltünk a marokkói határon. Már ez is olyan kaotikus volt, mint későbbi tapasztalatunk szerint kb az egész ország. 😀 Ott kezdődött, hogy a határ előtt egy sárga mellényes ember azt mondta, hogy előbb menjünk vissza a körforgalomhoz, ott menjünk ki a kórház felé vezető kijáraton (nagy kérdőjelek a fejünkben…), majd keressük a parkolót, ahol másik sárga mellényes emberek majd segítenek a továbbiakban, és ide majd egy sorszámmal jöjjünk vissza. Mindenzt spanyolul persze, amit valami csodával határos módon nekem sikerült megértenem.
Bár egy kicsit fura volt az instrukció, de tényleg megtaláltuk a parkolót, és beállítottak minket a sor végére. Senki nem mondott semmit, de megfigyeltük, hogy a szélső sorban állóknak mindig osztanak egy-egy cetlit, és amikor CB-n felszólnak, akkor őket kiengedik. Mi is sorra kerültünk, és a QR kódos papírunkkal átjutottunk az említett emberkén. Ez után egy spanyol határőr kiléptetett minket, ő volt a legalaposabb, megnézte a vízjelet és megkapirgálta a lapokat. Aztán egy újabb kapunál egy marokkói határőr beléptetett, de itt se mondtak semmit, csak megkaptuk a pecsétet és egy regisztrációs számot az útlevelünkbe. Én már izgultam, hogy hol fogjuk megkapni a lakóautó ideiglenes behozatali engedélyét, de mivel más opció nem volt mentünk tovább a sorban és egy harmadik kapunál erre is fény derült. Itt csak a forgalmit kérték el, és egy mini papírkát kaptunk vissza, amin rajta volt a rendszám meg egy pár adat. Szóval amit máshol olvastunk, hogy nekünk kell kitölteni papírokat az már totál elavult infó.
Később az is kiderült, hogy mi szerencsésen jó sorba álltunk, mert másoknak vissza kellett menniük ehhez az ablakhoz a papírokkal, és személyesen kérni ezt az engedélyt. A végén még félreállítottak minket, meg az összes többi lakóautóst, és egy gyors kutya körbeszaglászás illetve határőr általi megcsekkolás után már mehettünk is!
Na és innen jött az a rész, hogy nincs mobilnetünk, se dirhamunk, úgyhogy kellett keresni valami helyet, ahol tudunk venni sim kártyát és pénzt váltani. Még Spanyolországban csináltam pár screenshotot, hogy hol van váltó, meg telekom bolt, úgyhogy ezt próbáltam összevetni azzal, ahol a térkép szerint voltunk. Egész jól meg is találtuk a váltót, ahol Ákos kipattant én meg bezárkóztam. Persze egyből megjelent egy szomorú szemű kisfiú, aki egy csomag zsepit próbált eladni nekem az ablakon keresztül. Hiába mondtam, mutattam, hogy nem kell zsepi köszi, és amúgy sincs dirhamom, nem tágított. Aztán a hosszas telefonba merülés végül eltántorította, és újabb áldozat után nézett. De közben ahogy várakoztam a kocsiban rámtört valami furcsa, soha nem érzett pánik, hogy itt minden mennyire más… és más lesz. Eddig csak Ázsiában kellett hasonló szitukkal megbírkóznunk, de ez az első arab ország, ahol utazni fogunk. Persze rengeteg blogposztot elolvastam, de mindez egészen más, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg.
Persze nem volt semmi para, a kisfiú elment, nem jöttek mások, Ákos is sikeresen visszatért, de ez a pár perc mégis valahogy szokatlan érzésekkel töltött el. Tényleg, az utazással kapcsolatban eddig soha nem volt bennem semmi félelem – na jó, biztos volt, de nem ilyen. Mégis itt ez az ismeretlen kultúra, szokások, más habitusú emberek, más elképzelésekkel arról, hogy mi oké és mi nem… kellett egy kis idő, amíg feldolgoztam. Mondjuk volt is időm, mert a következő 5 vagy 6 napot Tobozban töltöttem olyan fejfájással, amit az ellenségének se kíván az ember. De szerencsére ennek is vége lett. 🙂
